Tiz évvel ezelőtt voltam először Londonban 18 évesen, pont azon a reggelen érkeztem a Citybe amikor Princess Diana halálának hire sokkolta egész Angliát. A taxis hangosan hallgatta a rádiót és a folyamatos hireket, majd mutogatta az egyik bulvárlap cimlapját: Diana is dead. Akkor még nem nagyon fogtam fel mi is ez az egész felhajtás és a sok kérdőjel, most tiz év után visszanézve valamivel tisztább a kép, a 2006-os The Queen cimű film is segitett, a múlthéten a Channel 4 is végül leadta azt a dokumentumfilmet amiben azok a francia újságirók-paparazzik mondták el saját verziójukat a rejtélyes balesetről akik aznap este üldözték a kocsit Párizsban amiben Lady Di és Dodi ült. Persze, hogy vallomásaik alapján ők semmiről nem tehetnek, csak a munkájukat végezték. Csak valahogy a bérfotózásból bérgyilkosság lett. Anyway.


    Tegnap Diana fiai, William és Harry szólaltak meg először nyiltan arról milyen is volt úgy 'felnőni', hogy anyukájuk nincs és mégis van, minden másnap a cimlapokon. Finoman szólva fájdalmas, nem finoman kurva szar. Teljesen megértem őket mint ember és gyerek, nem is tudom hogyan tudták a saját gyászukat kezelni vagy lezárni, ha mindenhol Diana képével, nevével találkoztak, főleg hogy a bulvárnak mai napig zsiros bevételnövelő a topic. Biztató jel, hogy hatalmas emlékkoncertet szerveznek most júliusban édesanyjuknak az új Wembley-be ahova kedvenc előadóit hivták meg, hogy ünnepelve-örömködve gondoljanak vissza "Az Emberek Hercegnőjére". Szép lenne ha ezzel valamelyest le is záródna ez a 'keserédes' história, de attól tartok ennek az alagútnak még nagyon messze a vége. Én viszont ezzel itt most magamban lezárnám: RIP Diana.